Nehéz nyilvánosság előtt beszélni az érzéseimről, de mivel muszáj, ezért megpróbálom. Oké, igazából semmi nem muszáj, mert ami már "muszáj" vagy "kell" az régen rossz, de úgy érzem, hogy valahová ki kell nyilatkoztatnom, mi van belül.
Eléggé... Hogy is mondjam, összecsaptak a fejem fölött a hullámok mostanában. Sok dolog aggaszt, aminek talán nem kéne, de mégis. Nem tudom, hogy mégis hogyan kéne kivágódnom bizonyos helyzetekből, mit kéne tennem, vagy mi lenne a helyes. Ignorálni, igen. Azt fogom tenni, de ki tudja előre megmondani, hogy elérem-e vele a célom? Van egy ember, akire összpontosítanom kell, és van száz másik, akivel meg kell birkóznom, de ha az az egy ember éri meg a legjobban, akkor természetesen Őt helyezem előtérbe. Aztán ha elítélnek, elítélnek. Ítéljenek nyugodtan.

Eddig is megvolt mindenről a véleményem, de azt hiszem, helyesebb lenne magamban tartanom. A nulla megnyilvánulás, a visszafogottság mindig bejött, csak sosem hittem el. Most már így járok a legjobban.
Az ember mindig változik, rákényszerül vagy sem. Ha igen, akkor azért, ha nem, akkor meg azért. Vissza kell hátrálnom a fényből, hogy meglássam a szépségét, elvégre én úgyis mindig is a sötétséghez tartoztam. A többiek meg majd rájönnek, hogy milyen szar dolog leégni a napon.