Létezik egy világ, amikor lecsukod a szemed. Ott peregnek előtted a képek, amiket látni akarsz; ez a te világod, a te univerzumod. A tapasztalataid, az érzéseid alapján rendeződik, színeződik. Van, amikor hófehér, mint egy angyal glóriája, és van, amikor fekete, akár a szurok. Akárhogy érzed magad, a világod felveheti azt, megváltoztathatja, vagy mindkettő.

Az én világom ma teljesen megváltozott. Legalábbis 5 percre biztos. Az emberek olyan könnyen halnak, odalesznek... Nem akarok az lenni, aki azon siránkozik, amikor meghal valakije, vagy elveszt valakit, hogy nem mondtam neki eleget, amíg élt. Hogy nem mondtam ki elégszer azt az egyetlen szót, amivel szíveket szelídítettek meg, amivel egyesek felelőtlenül dobálóznak, pedig elképesztő a hatalma. Milyen igazán szeretni valakit? Ragaszkodni hozzá, figyelni rá, odaadni érte mindent, és elképzelhetetlen a lét nélküle. Miért elképzelhetetlen? Mert a részeddé válik, gondolsz rá tudat alatt, a véredbe ivódik, és mert szereted. "Szeretlek." Olyan értékes szó ez. És mennyire meg tudja dobogtatni az ember szívét, ha hallja... Ez az emberi lét szépsége. Amikor ilyennel lehet boldogságot okozni.

Igazán szeretni valakit időbe telik. Meg kell ismerni, bízni benne, látni rajta, hogy nem használ ki. Hogy a szavai nem üresek, amikor hozzád szól, de nincs mögöttük hátsószándék sem.
Azt hiszem, szeretem őt. (: